Nádudvari Nagy János:

            Óhajtás ősszel

      Egy kis melegség kéne még
      a gyorsan tűnő nyári fényből,
      a lelkem borzadva fél a közelgő
      tél zord hidegétől.

      Egy kis gyöngédség kéne még,
      felvidító, igazi jóság,
      hiszen élni kell akkor is,
      ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

      Egy kis megértés kéne még,
      nem zord szavak hideg pengéje,
      amik úgy döfnek belém, mint
      bárány szívébe a hentes kése.

      Egy kis szeretet kéne még,
      hisz ez az élet íze, sója:
      mi lényünket a végső úton
      a nagy bukásoktól megóvja.

Ellen Nitt:

            Azt hittem

      Én azt hittem, hogy mindig kék,
      ragyogó tükör a tenger,
      s hogy rejtett aranyszemecskék
      kincsével tele az ember.

      Hogy járva a tengert, szembe kell
      szállni merészen a széllel,
      s akkor a hajós csodákra lel,
      az idő nagy titkokat érlel.

      Szálltam hát, Végtelen, feléd:
      hullámok pörölye paskolt.
      Ég s víz határa s a tengerfenék
      derengett: messzi, deres folt.

      S akkor megtudtam, hogy csak néha,
      nagyritkán kék a tenger,
      és hogy üres és szürke, még ha
      csillog is sokszor, az ember.

      Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
      por és rög, semmi más:
      nincs aranyszem a porban, melyből ott
      gyúrják az ember fiát.

      De tudtam: Nincs szebb feladat,
      mint vágyva előre törni:
      keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
      s szeretni, és gyűlölni.

      És látni, hogy néha szürke homályon,
      átragyog kéken a tenger,
      s tudni: tisztább öröm nincs a világon
      mint az, ha ember az ember.